Helló Korea!

Üdvözlet a honlapon. A blogot elsősorban azért írom, hogy a családom, barátaim és akik csak érdeklődnek milyen is Korea egy magyar diák szemszögéből kicsit olvashassanak erről. Eleinte úgy terveztem heti rendszerességgel írok majd, de annyi élmény zúdult itt rám egyszerre, hogy nem volt időm, így most pótolom.

Augusztus 26.-án indult a gépem a Liszt Ferenc repülőtérről és 27.én érkeztem meg a Seoul-i Incheon repülőtérre. Életemben eddig kétszer utaztam repülővel, de nem igazán emlékeztem rá milyen volt, így most egészen új élményként hatott a dolog. Kénytelen, kelletlen beismerem, hogy rettegtem a repüléstől és, aki azt mondta gyorsan elrepül majd az a pár óra (az átszállást nem számítva 9) tévedett. Rettenetesen hosszúnak éreztem, főleg az éjszakai részt, mikor bár lekapcsolták a lámpát a kevés hely és a repülés maga lehetetlenné tette az alvást számomra. Ekkor fektettem le az első szabályt a  jövőbeni repüléseimre vonatkoztatva, miszerint  soha többé nem veszek jegyet két ember közé középre. A lámpaoltástól számítva nagyjából a 3 órában jött az első összeomlásom, mikor is a gép rázkódni kezdett, én fáradt voltam, minden tagom fájt. Legszívesebben elsírtam volna magam, hogy most már elég és le akarok szállni, de szerencsére az agyam hamar visszaállt a normális kerékvágásba és az az egyszerű és ésszerű gondolatom támadt, hogy igazából, ha a fenekem a padlóhoz verném sem szállnának le miattam és amúgy is nevetséges, hogy a két sorral előrébb lévő kisfiú békésen szunyókál én pedig felnőtt nő létemre mindjárt bőgök, így hát visszanyeltem a könnyeim és kerestem valami nézhető filmet magamnak. A második kiborulásom már a leszálláskor következett be, mikor is az amúgy is fájós fülem úgy döntött az lesz a legjobb, ha megnézi mekkora a fájdalom küszöböm és megpróbál beszakadni a fejembe. Míg mindenki más csodálattal bámulta az egyre közeledő repteret Szilvike a fülét fogva görnyedt az ülésen és a blog stílusába nem beleférő szavakat mormolt magába. Végül földet értünk.
A reptér hatalmas volt és úgy gondolom a nehezebben átlátható repterek közé tartozott. Itteni (Seoul) idő szerint reggel 8 óra körül érkeztünk meg, és délben volt a gyülekező az egyik kapunál, ahová értünk jött az egyetem (Dongguk) pár diákja és busszal vittek el a kollégiumig. Itt készítettem itt tartózkodásom első fényképét, ugyanis muszáj volt megörökíteni a busz belsejét, amire semmi más jelzőt nem tudok használni, csak azt, hogy irtó csicsás, de legalább jó kedvre derített, pedig akkor már olyan fáradt voltam az időeltolódástól, ami 7 óra, hogy azt hittem egy mosolyt sem tudok az arcomra erőltetni. A kollégiumba érkezéskor megkaptuk a személyre szóló mágnes kártyáinkat, amivel be tudunk lépni az épületbe és át tudunk haladni a kapukon. A kártya teszi lehetővé, hogy idegenek ne jöhessenek be az épületbe és a fiúk ne léphessenek be a lányok részére, illetve fordítva, itt ugyanis külön férfi és női részleg van még a mosóhelységek is el vannak különítve. A szoba első ránézésre egy otthoni jobb kategóriájú kollégiumi szobának tűnik, de olyan extrák is vannak, mint légkondi, ami életmentő, tekintve, hogy bár szeptember 20.-a van még mindig 30 fok körüli hőmérsékletek mérünk nappal. Sajnos azonban az egyéb ebrendezéseket tekintve a szoba meglehetősen üres. Se kuka, se ágynemű, se seprű. Ezeket mind az első héten kellett megvenni. A másik nagy hiányossága a kollégiumnak, hogy se konyha nincs, se mikró. A diákok általában a menzán esznek vagy instant zacskós/ dobozos ételeket vesznek a bejárattal szembeni kisboltban, amit az ottani mikróban megmelegíthetnek vagy tölthetnek rá forró vizet. Számomra egészen meglepő volt látni, mekkora kereslet van ezekre az előre készített ételekre. Minden boltban található legalább egy sor ilyen árú és mindenhol van mikró és forróvíz adagoló helyben el is lehessen készíteni. Az étkezési szokásokról, az ételekről majd bővebben is írok a következő bejegyzésben. Ez csak egy kis bevezető szeretett volna lenni.:)

Puszilok mindenkit! Szilvi 🙂